A TÉVÉ GALÉRIÁJA

 

31 évvel ezelőtt, 1985 augusztusában a Vigadó Galériában közös kiállításon mutatkozott be Keresztes Dóra és Orosz István. A kiállítást a tévé is bemutatta (akkor még csak egy televízió volt) és a felvétel szerencsére megmaradt. Műsorvezető D. Fehér Zsuzsa, szakértők: Nagy Gáspár és Szentiványi Tibor, Rendező: B. Farkas Tamás, szerkesztő: Kernács Gabriella. Ő, Kernács Gabriella fogja megnyitni a két alkotó új kiállítását, amely ugyancsak a Vigadó Galériában kerül megrendezésre. Megnyitó: 2016. november 28-án 5-kor.

*

1985 tavaszán egy kiállításra készülődtünk: Keresztes Dóra és én. Életünk legfontosabb tárlata – hittük, de hát akkoriban még mindegyikről azt gondoltuk. A Vigadó Galéria és a Magyar Televízió nevezetes rendezvénye volt a Tévé Galériája: valódi és virtuális kiállítás egyszerre, a torkunkban dobogott a szívünk. A műsorvezető – a művészeti élet aktuális korifeusa, mondanám, ha hölgyeknek is járna ez a titulus, – meglátogatott bennünket, hogy felmérje, méltók vagyunk-e valóban a fontos eseményre. Dóra megcsinálta a már begyakorolt gesztenyés süteményt, én pedig úgy próbáltam átrendezni társasházi lakásunkat, hogy egy kis jóindulattal műteremnek nézzen ki. A hölgy elégedettnek tűnt mindkét produkcióval, majd a helyszíni szemle végén mintegy mellékesen közölte, szükségeltetik a műsorhoz két szakértő is. Ismertük a TV Galériája című műsort, tudtunk a szakértőkről, sejtettük, hogy mellénk is rendelnek majd ilyeneket, az azonban váratlanul ért, hogy nekünk kell megneveznünk őket. A hölgy indult, a szolgálati gépkocsi motorja már zörgött, töprenghetünk még pár napig, szólt vissza, de mi azon nyomban válaszoltunk. Legyen Gazsi – mondta Dóra, Legyen Tibor – mondtam én. Na és kik volnának ők? – dobta a retikült a hölgy a hátsó ülésre. Nagy Gáspár és Szentiványi Tibor. – Az a Nagy Gáspár? – emelte vissza táskáját a korifeus. – Tudod kedvesem… – halkította le a hangját jótékonyan, amikor visszaértünk a „műterembe”.  Igen, tudom – szakította félbe a feleségem.

Az előző év októberében jelent meg Nagy Gáspár „elhíresült”, később „rendszerváltónak ” nevezett verse az Öröknyár: elmúltam 9 éves.

– A gyilkosokat néven nevezNI! – hangzik a vers utolsó sora. A szó végi NI nagybetűkkel, akár a kivégzett miniszterelnök monogramja.

1985 Gáspár számára a szilencium elrendelésének éve volt. Utolsó, kiadásra engedélyezett kötetének, a Földi pöröknek Dóra rajzolta a borítóját. A következő kötet bezúzott címlapját pedig én. Örömmel fedeztem fel, hogy Gáspár mily pompásan valósítja meg az irodalomban azt a szavak mögé, sorok közé rejtező, a tartalmaknak második jelentést adó bravúrt, amelyről a képzőművészet területén én is ábrándoztam. Már negyedik éve ismertük egymást, ugyanabban az utcában laktunk, beszélgethettünk sokszor, bár meglehet, fociról s politikáról kicsivel többet, mint a komoly művészetekről. Képzőművészetről, sőt éppen arról a természettudományokkal és a matematikával rokonságot tartó, titkosan többértelmű műfajról, amely Gáspár kódolt képversét is éltette, akkoriban legtöbbet Szentiványi Tiborral diskuráltam. Műveltsége lefegyverző volt, de talán azzal volt legnagyobb hatással rám, hogy kedvenc grafikusom, a holland M.C. Escher pontos másaként lépett be az életembe. Ugyanaz a szakáll, ugyanaz a filozófia.

Szóval tudod – süppedt vissza a műsorvezető hölgy egyetlen fotelünkbe – tudod, és mégis őt akarod? Dóra hajthatlan volt, azt akarta, hogy Nagy Gáspár üljön mellette a televízióban. Szó szót követett, érvekre ellenérvek jöttek, de az álláspontok jottányit sem közeledtek egymáshoz. Látogatónk végül, látván, hogy itt már a műsora forog veszélyben, a következő konklúzióra jutott: Nagy Gáspár nem jelenhet meg a képernyőn, ez ugyebár faktum, ám hivatalosan csak az irodalmi szerkesztőségnek adták parancsba, vagyis neki a képzőművészeti osztály élén talán nem is lenne kötelező tudnia. Ekkor már csak önmagát győzködte, s végül sikerült is: ha kitör a botrány, ő majd nem fogja tudni, hogy ez a Nagy Gáspár az a Nagy Gáspár.  Nagyon szépnek láttam akkor Dóra diadalmas ábrázatát, miközben vendégünk a fürdőszobában a kezeit mosta, és bevallom, a művészettörténész hölgyet is becsültem hirtelen jött bölcs amnéziájáért.

Néhány nappal később kiderült, Tibor szereplése még Gáspárénál is problematikusabb. Súlyosan megbetegedve tért haza Indiából, valószínűleg nem tud eljönni a megnyitóra. Aztán mégis ott volt, a sudár sármőrt először láttuk két mankóra görnyedni, csak a humora volt a régi, bár szellemes paradoxonján – épp a mai napon kezdődik életem hátralevő része – akkor mintha nem olyan felhőtlenül nevettünk volna, mint korábban. A két „szakértő” vendég itt, a Vigadó Galériában, a tévéműsor felvételén, Kernács Gabi és B. Farkas Tamás kamerája előtt ismerkedett össze, barátok lettek, Gáspár 2007-ben, Tibor 2009-ben halt meg.

Már csak egy apró személyes epilógus tartozik a történethez, Dóra mesélte, hogy a forgatás szünetében félrehívta D. Fehér Zsuzsa, így hívták műtörténész vendégünket, látszott, megviselték a komplikációk, de legfőképpen az én szelíd arcú feleségem elszántságát próbálta megfejteni. Egyszerre csak kibökte: – mondd csak lányom, ugye te várandós vagy.

Ő volt a legelső, aki megtudta.

Emlékezetem naptárát lapozom: az osztályvezető asszony valamikor májusban látogatott meg minket. A forgatás júniusban, vagy júliusban lehetett. A következő év elején, január 8-án született meg a lányunk: Anna Ida.