INTERVIEWS

Maczó Péter beszélgetése Keresztes Dórával (Magyar Grafika, 2014)

Keresztes Dóra sok-sok éve Budakeszin lakik, jártam is náluk

többször: Bányai István, majd Orosz István bemutatásakor

legutóbb. Ám ismeretségünk még régebbre nyúlik vissza, a

főiskolai évekre, ahová beszélgetésünkben is visszatérünk.

Komoly alkotói utat jártál be. Van aki rendőr, más mozdonyvezető

szeretne lenni kiskorában. Vajon mindig grafikusművésznek készültél?

Sajnos, vagy nem sajnos évtizedekről van szó. Emlékszem,

a főiskola alatt még azt gondolkodtam, hogy talán jobb

lett volna gyerekorvosnak menni, egy orvos látja munkája eredményét,

sikerélménye van, amikor a gyermek meggyógyul.

Egy grafikus helyzete sokkal bonyolultabb. Munkája sok

példányban megjelenik ugyan, de az eredmény bizonytalan, kevés a visszajelzés. Kinek tetszik, kinek nem.

Hihetetlenül következetes módon megőrizted azt a képi világot,

amilyennek még hallgató korodból ismerlek. Ezek a

grafikák, elsô pillantásra látszik, a te kezed munkái.

Nem tudok kibújni magamból. Néha úgy érzem,

hogy kilógok a sorból. Igazán az európai trendet se követem.

A világban kalandozva látom, milyen a mai stílus,

mert persze ebben is vannak divatok. Egy kicsit uniformizált,

és nemcsak a számítógép miatt. Én valahogy nem szeretnék teljesen belesimulni ebbe az elvárásba. Valószínű, hogy munkáimat áthatja a magyar, és a közép-kelet európai népművészet szelleme. Ennek a világnak is megvan a maga közönsége. Általában sok nép- meg állatmesét kapok illusztrálásra a könyvkiadóktól.

A közönség különféle ízlésű emberekből tevődik össze. Nem is lehet mindenkinek egyformán megfelelni. A népszerűség az egy sikamlós dolog. Mi a népszerűség, és mi a siker?

Egy-két jól megoldott feladat után előfordulhat, hogy ugyanazt a képi világot várják újra és újra a megrendelők. Ez veszélyes, mert az ember bekerülhet egy dobozba. Néha én is érzek ilyesmit. Mostanában az Új Palatinusz és a Noran kiadó megbízásainak tettem eleget. A stílusom alapján bíztak meg több népmese sorozatokhoz. Ez persze máskor is előfordul: általában a korábbi munkák alapján választanak ki. A kiadóknak ez ad biztonságot.

Nemrég a Kálvin kiadónak bibliai történeteket

illusztráltam. Gyerekek számára készült, egyfajta oktatókönyvként.

Itt különösen fontos volt, az elmélyült felkészülés és az ábrázolás tisztasága. Jézus

megjelenítése például komoly szakmai kihívást jelentett, hiszen a protestáns ábrázolási elvárások igencsak szigorúak.

Folyamatosan dolgozol, vagy vannak kisebb-nagyobb, netán kényszerű szünetek is a megbízásaid között?

Van úgy, hogy épp egy nagyobb munkán dolgozom, amikor „beüt” egy új felkérés.

Ilyenkor a határidő kapcsán megkezdődik az alkudozás. Szeretem a dolgokat

végigvinni, bár mai életünkben nagyon nehéz, hogy csak

egy feladatra koncentráljunk. Csodálatos élmény, látni a kész könyveket, ugyanakkor érzem, a tartalékok egyre fogynak. Amikor a

színháznak dolgoztam (a Holdbeli Csónakos látványterveit és animációs betétjeit készítettem a Nemzetiben) ráment az egész nyár. Láblógató szüneteim

csak ritkán vannak. Minden napra jut valami elfoglaltság, és sajnos

már nem tudok sokáig fennmaradni, nekem már nem megy az

éjszakázás.

Minden munkádat hagyományos módon rajzolod-fested, vagy a számítógéppel is dolgozol?

Nem rajzolok számítógéppel, csak rádolgozok, esetleg a

csúcsfényeket teszem fel, vagy retusálok. A plakátot, a CD borítót, a bélyegtervet, a könyvborítót „betipozom” a géppel. Egyáltalán nem idegenkedek a számítógéptôl. Tudom és szeretem is használni. A grafikusnak már kompletten kell leadnia a munkáját. A tördelés, a tipográfia „tudománya” ahogy annak idején megtanultuk, a mai napig nagyon jó alap.

Szilágyi Tamás egyszer, már vagy tizenéve elôadást tartott

hallgatóinknak, és azt mondta, tudja, mûvészlelkek általában

nem szeretik a technikát, de a formakészítés, tetszik nem

tetszik, rövidesen átkerül a grafikus kezébe...

Nekem sokat számított a Nagy Zoltán szedéstanítása, a

grafikai mûhelyben végzett nyomdai feladatok, a reprofotó,

hogy Haiman György keze alatt megtanultuk, milyen

fontos a tervezés és kivitelezés kapcsolata, a kis részletek fontossága.

Nézd én ezeken mind végigmentem.

Tizenkét évig a Múzsák tervező-szerkesztőjeként dolgoztam. Bányai

Pistától örököltem a lapot. Még emlékszem, amikor átadta a folyóiratot,

nekem  fogalmam sem volt, hogy kezdjek hozzá. Az

a sok kép, dia, a kéziratok… aztán a második szám után már

kezdtem élvezni. Jöttek az apró sikerek: úgy be tudtam tördelni a cikkeket papír

montírungként, hogy egy sort se kellett húzni. Kontaktok, a képméretezés, terjedelem számítás, a címsorok kipikkelése mind a mi feladatunk

volt. Mindez két hét alatt, a nyomásig. Nem is láthattuk, mi lesz

belőle, mint manapság a képernyőn látjuk. A színes tónusokat is fejben határoztuk meg.

De most is tördelek. Nagy dolog volt, hogy Marci fiunk

elvégezte a nyomdaipari szakiskolát. Bevallom sok dolgot a számítógéppel

kapcsolatban tôle tanultunk meg.

Azazhogy a legelején Ducky Kristóf plakáttervező barátunk avatott be,

az volt a mi számítógépes bölcsődénk. Ôt, korábban kezdte izgatni a számítógépes technika. Tôle tanultunk meg a géppel bánni: melyik gomb mire való…

A számítógép, mint olyan a négyszín feldolgozást részesíti előnyben. Ma már szinte minden kolorként kerül kivitelezésre is. A te munkáidnál vannak még direkt szinek?

Jó tíz évvel ezelôtt a Móránál nem is lehetett minden munka „négyszínes”.

Gyakran kaptam 1+1 színnel nyomható feladatokat. Kifejezetten szerettem az ilyen munkákat. Izgalmasnak találtam, mert a korlátozott technika jobban megmozgatja a fanztáziát. A négyszíntôl nem mindig gazdagabb a végeredmény. Például éppen a gyermekkönyveknél, – emlékszem Zigány Edit keze alatt – elôfordult, hogy a betû színe sötétkék lett és ezt kísérte a piros, mint a második felhasználható szín.

Több ilyen „kétszínes” könyvet készítettem.

A könyvet favorizálod inkább? Vannak bélyegeid, sokféle

plakátod, aztán a folyóirat, és vannak a filmjeid…

Játéktervezô-grafika szakos voltam a középiskolában. Majd kísérletképen elindították a mi csoportunkban az animációs oktatást is.

Jankovics Marcell tanított, és az érettségire egy másfél perces filmet készítenünk. Ez azért embert próbáló valami volt.

A fôiskolán a mi évfolyamunknak Nepp József tartott fakultatív animációt, emlékszem, Istvánnak (Orosz Istvánról, van szó) Szoboszlay Péter tanította ugyanezt. Az animáció azóta is gyakori kiruccanás számomra. Korábbi filmjeimben feszesebb a dramaturgia, hiszen gyakran egy-egy vers vagy elbeszélő költemény adaptációja volt a film. Sok hasonlóságot találtam a könyvillusztrálással: hiszen egy történetet mesélhetek el képekben.

Újabb filmjeim inkább a mozgásra, az átalakulásra koncentrálnak; ez már lényeges különbség az illusztratív grafikához képest, és közelebb áll a film műfaji sajátságához. Közbevetőleg: éppen tegnapelôtt egy koreai gyermekfilm fesztiválra kérték két utolsó filmemet.

Vannak akik magánkiadásban is megjelentetnek könyveket.

Saját kedvtelésre is készülnek munkáid?

Persze, van amit a magam kedvére készítek, de az nem

könyv és nem is könyvillusztráció.

Inkább grafika, linómetszet, festmény, régebben textilképeket, sőt szőnyeget is terveztem már. Lelkiismeret furdalásom van, ha nem dolgozom, olyankor

szükségem van ezekre az önálló megmérettetésekre.  Ahogy az elején

mondtam, épp ezek a pillanatok hiányoznak mostanság.

Nekem minden egyes új munka új kihívás, először összeszorul a gyomrom, és a

stresszes helyzet mindaddig tart, amíg el nem kezdek dolgozni.

Elôtte – gondolom – vázlatolsz?

Persze. Magunktól nem tudunk semmit sem. Nem is vagyok

egy könnyű kezű,  jó rajzos, tiszta papírra még vázlatozni se tudok.

Ha elém tesznek egy hófehér papírt, hogy rajzoljak rá valami „szépet”, hát attól bizony megrémülök. Vázlatfüzettel biztonságos. A táskámban mindig van egy kockásfüzet…

Szóval vázlatkönyved van.

Igen. Mindazt lerajzolom ami eszembe jut,

persze a nagy részét egyáltalán nem tudom felhasználni, de

az adott feladat végiggondolásához szükségem van rájuk. Bárhol,

ahol várni kell, előveszem és a pillanatnyi ötleteimet

rajzikálom…vagy telefonálás közben. A tervezés itt kezdődik. Aztán jön egy kegyelmi pillanat, és akkor…

A vázlatokon túl, talán a legfontosabb, hogy bele kell kerülni, eggyé kell válni a feladattal. Különben nem megy, mert az eszed mellett a szíved is kell hozzá. Színészekre szokták mondani, hogy nincs ott a színpadon, nincs benne a szerepben, rutinból oldja meg a feladatot.

Hát ez a grafikára is érvényes. A puszta esztétikus megjelenítés szerintem nem elég, az csak dekoráció.

És mi lesz ezeknek a kockás füzeteknek a sorsa? Eldobod ha betelnek?

Ezek csak firkák,  milliónyi vonal, „akarások”. Pont

arra jók csak, hogy visszanézhetem a dolgaimat. Mert azért

megvannak, ha nem is mind. Sok év után is régi-új erôt tudok meríteni

belôlük.

Hogy telik el egy napod? Hogy álltok a nyaralással?

Hiába, hogy nagyok a gyerekek, így is csak délután három-négy körül

tudok leülni dolgozni, a mindennapi intéznivalók után.

Mostanában nyaralni alig van módunk. Egy-két napokat tudunk csak elutazni.

Dél-Csehországban voltunk legutóbb egy filmfesztiválon,

szóval az is egy szakmai program volt. Az ôszi kiállítások

miatt ez a nyár most is a katalógusok elôkészítésével

telik el.

Szóval mégis elégedett vagy a választásoddal.

Most már nem tudnék mást csinálni. Az alkalmazott grafika megtanított célszerûen gondolkodni, az erômet, időmet beosztani, az adott feladatot alázattal de mégis irányítva kezelni,

Ez a hozzáállás talán a legizgalmasabb a tervezésben, hiszen az egész élet

errôl szól. Ezért szeretem a népi kultúrát is, ahová gyakran

visszanyulok, mint lelki és formai kincsestárhoz. Mert ott semmi felesleges dolog nincs, még az emberek mozgása is takarékos: amikor a paraszt kimegy

a mezôre, kaszál – beosztja energiáit. Ha valamit díszit, annak is oka, célja van. Ezt  gondolkodást próbáltam ösztönösen, ma már tudatosan is átemelni.

Egyszóval követendô példa neked a népmûvészet?

Ott mindennek oka van, helye van, ideje van, nem lehet mellébeszélni.

Az összefogott, lényegretörő, emblématikus grafikai megoldásokat is ezért szeretem.

Úgy érzem így sűrítve, sokkal több mindent el tudok mondani.

A tiszta gondolat és forma nem tűri meg a sallangot, az applikációt, ami nem oda való, ki kell hogy hulljon a rostán. Ez a csodálatos a népi kultúrában. A funkciótól

szép, és ez a magja a  modern designak is - és ha jó, hát ettől jó.

Ez már afféle hitvallásnak tűnik.

Abszolut puritán vagyok. Bár, ahogy a népi barokknál is,

nálam is mindig elôkunkorodik valami,  épp csak a jókedv és

az életszeret okán. Nekem több nem kell. Ami az igen és a nemen túl van, az már számomra mesterkélt, hamis.

Talán látszik ez munkáimban is…

Ölveczky Gábor: Ha hinni kezdek benne, meg is tudom csinálni…

A kazettás mennyezetektől a filmversekig

Napfényes nyárdélután egy budakeszi ház teraszán. A házigazda Keresztes Dóra, a magyar grafika és illusztráció egyik ismert alkotója. Művészetről, mesterségről, vallott és vállalt értékekről beszélgetünk. 

Ölveczky Gábor: Kezdjük a legelején! Milyen út vezetett Téged erre a pályára? A kezdetekről, az iskoláidról mesélj nekünk.

Keresztes Dóra: Lehet, hogy ez az út kicsit szokványosnak fog tűnni. Ha az elején kezdem a történetet, akkor talán fontos elmondani, hogy eléggé magamba forduló, nehezen barátkozó gyerek voltam. Valahogy el kellett szórakoztatnom magam, sokat rajzoltam és sokat olvastam. Szüleim szép mesekönyveket vettek nekem, főleg Reich Károly és Würtz Ádám által illusztrált könyveket. Elbűvölt a képi világuk, és szerettem volna egyszer majdnem olyan szépeket rajzolni, mint ők. Egy másik meghatározó gyerekkori szórakozásom volt, amikor én találtam ki meséket. Nekünk nem volt annyi játékunk, mint a mostani gyerekeknek, ezért például mindenféle eldobott anyagokból, színes fonalakból, félpár harisnyákból készítettem bábokat, játékokat, és az öcsémnek báboztam. Bár azóta sem éreztem indíttatást arra, hogy történeteket találjak ki –, de akkor valahogy folyt belőlem. A családi kupaktanács úgy döntött, hogy jó lenne ezt a kislányt valami rajzolós iskolába küldeni. Így kerültem a Képzőművészeti Szakközépiskolába.

– Kiderült már ott, hogy Téged ezek a dolgok –- a könyvek, az illusztrálás – érdekelnek, vagy csak később?

– Grafika-játéktervező szakra vettek föl, könyvillusztrációval nem igazán, inkább betűírással, tipográfiával foglalkoztunk. A játéktervezés, ami a feladatokat illeti inkább formatervezésnek tekinthető. Aztán másodévben a mi osztályunkban kísérletként beindították az animációt. Jankovics Marcell vezetett be minket a rajzfilm készítés mesterségébe. Sokféle kaput nyitott meg ez a gimnázium előttem, de érdekes módon én másfelé szerettem volna elindulni. Azt hiszem azért a könyvművészet felé, mert igen jó magyartanárunk volt, Kerényi Ferenc, aki később az ELTE Bölcsészkarán tanított.

- Ismerem én is, nyitotta már meg kiállításomat.

- Kerényi nagy étvágyat keltett bennünk az irodalom, a kortárs irodalom iránt. Én vevő voltam a költészetre, máig is nagyon szeretem a verseket. Érettségi előtt vacilláltam is, hogy képzőművész, vagy bölcsész legyek-e, s akkor jött a felismerés, hogy az irodalom és a grafika a könyvillusztrációban találkozik. Döntöttem, a könyvművészet lesz számomra a legmegfelelőbb hivatás.

- A főiskolán kik voltak a tanáraid, évfolyamtársaid?

 - Már gimisként jártam Szabados Árpád szabadiskolájába, s itt nagyon jól éreztem magam, mert az olyan hely volt, ahol a gyerekeket komolyan vették, felnőttként kezelték. Itt alapozódott meg a szakma és a hivatás szeretete. Ebben a körben bontogatta szárnyait Samu Géza, Banga Feri, Somogyi Győző, az én generációmból Romvári Jancsi és Kalmár István. Később a főiskolán nagyobb hangsúlyt kapott a mesterség tökéletes elsajátítása, a technikai részletek megismerése. Egy jó értelemben vett profizmusra neveltek bennünket, arra, hogy egy feladatot hogyan lehet és kell végigvinni, s mindig nagyjából egyenletes, lehetőleg persze magas színvonalon megoldani. A grafika tanszéket vezető Haimann György például a betű és a könyv szeretetét tudta hitelesen átadni, mert a főiskola házinyomdájában számtalan munkáját végigkísérhettük a tervtől a kész könyvig. Tudományos alapossággal, nagy tisztelettel írt és beszélt a magyar nyomdászat múltjáról, a nagy elődökről, a Kner-család szellemi hagyatékáról. Mostanában néha opponensként szoktam előfordulni a Moholy-Nagy Iparművészeti Egyetemen, és úgy érzem, olykor csak pillanatnyi látvány-teljesítményeket kívánnak a diákoktól. Látom persze, ez a világ olyan, hogy itt a pillanatnak kell megfelelni. Mikor még én jártam ebbe az intézménybe, talán alaposabb, a részletekben jobban elmélyedő volt a képzés. Egyszerűbb, kisebb lépésekben haladtunk, a tannyomdában megismerkedtünk a magasnyomástól kezdve az ofszeten át a szitanyomásig, készíthettünk litográfiát, rézkarcot, fametszetet. Az illusztrációt Kass János tanította. Tőle friss szemléletet, magas szakmai kultúrát, európaiságot lehetett ellesni. Megtanított minket arra, hogyan kell egy feladatot jól körbejárni, minél többféle felfogásban megközelíteni.

– Mennyire adtak szabad kezet, lehetőséget arra, hogy  a saját utadon próbálj járni?

– Adtak. Lehet, hogy azért, mert köztünk nem a hagyományos professzor-diák viszony volt.

- Hanem inkább mester és tanítvány kapcsolat.

- Igen, egy korai kollegiális viszony. Mivel ők is aktív tervezőként számos feladattal birkóztak, hagyták, hogy vívjuk meg mi is a saját küzdelmeinket. Ezen a pályán meg kell tanulni a tévutakat, ki kell tapasztalni a kerülőutakat is. Szerintem a tervezőművészetnek mindig az a lényege, hogy egy adott helyzetben, adott feltételek között a feladatot úgy kell megoldani, hogy ahhoz végül se hozzátenni, se elvenni ne lehessen. De ezt nagyon nehéz megtanítani.

– Próbáltak-e arra felkészíteni, hogy ha kikerültök az életbe és szakmai feladatokkal találkoztok, milyen gondok adódhatnak kiadóval, zsűrivel, megrendelővel?

– Igen. Olyannyira, hogy szinte treníroztak bennünket erre. Egyik napról a másikra homlokegyenest más tervet kellett benyújtani. Gyakran előfordult, hogy este nyolcfelé hazamentem, s amíg fönn tudtam maradni, addig próbáltam valamit kiagyalni, mert másnap precízen megrajzolva, vagy megfestve prezentálni kellett egy új munkát.  Ez nemcsak szellemi, fizikai megpróbáltatás, hanem lelki harc is volt, és ez a mai napig is így van.

–  Amikor elkezdtél dolgozni önállóan, milyen feladatokat kaptál?

– Az volt a legszebb, amikor a diploma után nem sokkal Gyulai Líviusz átadott nekem egy könyvet, Nagy Olga Paraszt Dekameron-ját. Ismerte már miket csinálok, és úgy érezte, ez nekem való munka lenne. Akkor kicsit megijedtem, de hát az ifjúi hév, a bizonyítás vágya dolgozott bennem, hogy na, én most megmutatom! Egy elismert, kiváló grafikussal versenyezni zöldfülűként a Magvető kiadóban, azért az elég stresszes. Mindenesetre sikerült, s valahogy nagyon jókor és jól jött ez a szép munka.

Amúgy nem vagyok túl magabiztos grafikus, de ha már dolgozom, akkor elkezdek hinni benne, és akkor végig tudom csinálni. Te is tudod, hogy mindig elkezdeni a legnehezebb. Nem szeretem azt az állapotot, amikor el kell indítani egy munkát. Nagyon feszültté, ingerültté tesz, ilyenkor sajnálom a családomat.

- József Attila szerint, mikor verset ír az ember, nem írni volna jó.

- Hát igen, ez az a bizonyos „kerülgetjük a dolgot” jelenség. A spirál egyre szűkebb lesz, mert a határidő szorongat. Ahogy egyre közelebb kerülök a témához, szinte már benne élek. Az alkotási folyamat szerintem felfokozott lelki és fizikai állapotot kíván.

– Már a Paraszt Dekameron illusztrációi is megmutatták, hogy Téged nagyon érdekel a népművészet, és szívesen merítesz belőle. Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy a kíváncsiságod, érdeklődésed a népművészet iránt nem annyira a formai elemeknek, sokkal inkább a lényegének, a tartalomnak szól. Így van-e?   

- Persze, abszolút. A formai dolgokat úgy igyekszem használni, hogy megpróbálom megfejteni a szimbólum titkát. Hogyha ez sikerült, akkor azzal a szimbólummal tovább építkezem, alkalmasint tovább gondolom, újraértelmezem.

– Úgy gondolom, hogy a népművészet annak idején egy olyan világ volt, amelynek a szimbólumrendszerét egy közösségen belül mindenki értette. Nekünk most más kellene, de ugyanolyan erős, ugyanolyan hiteles.

- Igen, természetesen nem véletlen, hogy ez a szimbólumrendszer kialakult és így alakult ki. Ezek ősi, atavisztikus dolgok. Én azt gondolom, mint ahogy semmiben, ebben sincs véletlen.

– Olyan készletből merítettek, amelyről bizton tudhatták, hogy az adott kort és élethelyzetet fedi.  És ebből össze tudtak rakni a saját korukra vagy az adott helyzetre érvényes dolgokat.

– Igen, olyan jelrendszert, amellyel nemzedékeken át fontos dolgokat lehet közölni. Nézd, én nagyon szeretem az erdélyi kazettás famennyezeteket. Gimis koromban láthattam ezeket először csodás valóságukban. 16 évesen, két barátnőmmel elindultunk vonaton Gyimesbe, még ma is elég merész vállalásnak tűnhet. Nos, a kazettás famennyezet is szakrális művészet, de egészen másképp működik, mint amit látsz Rómában a San Pietróban, a Sixtusi kápolnában. Ugyanaz az üzenet egy más nyelven, olyan jelrendszerben festve, amely a vándor asztalosmesternek éppen birtokában volt. És ettől olyan nagyon sajátos és őszinte. Még akkor is, ha olykor ügyetlen, meg naiv, számomra valahogy mégis kedvesebb.  Michelangelo persze bámulatos, de mint Petőfi a Kárpátokat: „tán csodállak, ám de nem szeretlek”. Nekem ezek az igaziak, mert valahogy úgy szólnak, ahogy én szeretem.

– A módszer is érdekes, ahogy ezeket készíted. Linó- vagy fametszetek inkább?

– Inkább linók.

– Erről jó lenne valamit még tudni, hogyan alakul ki ez a munkád során? Érdekelne, hogy ez az alapvetően kézműves tevékenység hogyan ér össze a 21. század computer-világával, ami egyrészt kitágította a lehetőségeket, ugyanakkor szűkítette is bizonyos értelemben.

– Igen, mert sztereotipizál bizonyos dolgokat. Van ugyan a Photoshopnak egy linocut linkje, úgyhogy sok mindent meg lehetne ott is csinálni. Csakhogy én szeretek megküzdeni az anyaggal. Talán így lesz igazán munka belőle. A kimetszett dúcot megtapogatván már egy kívülálló is látja, hogy ez meg van csinálva. Persze a tradicionális művészet iránti tisztelet is bennem van, amikor a hagyományos technikákhoz fordulok. Miközben dolgozom, tudom, kik és mikor, metszettek ugyanilyen szerszámokkal hasonló dúcokat.

– Ez a szakmával is összefügg, hiszen a valamikori nyomdász egyben betűmetsző is volt, meg készítette az illusztrációkat is.  - Miről nem beszélgettünk még?

– A rajzfilmekről, mert most is azt fogok készíteni.

– Szóba került Jankovics Marcell, mármint az, hogy tanított a középiskolában.

– A vizsgafilmem után elhatároztam, hogy soha többet nem fogok rajzfilmet készíteni. A Pannónia Filmstúdióban a rajzfilmgyártásból azt a gegre orientált rajzfilmkészítést láttam, ami nagyon-nagyon távol áll tőlem, majdhogynem idegesít. Aztán valahogy, mégis úgy alakult, hogy a főiskolán volt egy fakultatív animációs képzés, Nepp József vezetésével. Bár ő is egy poéngyár, mégis szerettünk az óráira járni. Nem ezek az alkalmak, hanem férjem, István révén (Orosz István grafikusművész), kavarodtam vissza a Pannóniába. Ő odament dolgozni a főiskola után, mint háttértervező. Akkor kezdte első egyedi filmjét, a Csönd-et, és be kellett segítenem a rajzolásba. A filmgyárban volt egy tündéri vágó, Czipauer János, aki nagyon kedvelte a fiatalokat, gyakran biztatott, hogy én is adjak be filmtervet. Így készült el a Holdasfilm, Weöres Sándor és Pásztor Béla Holdaskönyv című vers sorozatát tettük át ötperces animációba. A Vízöntő együttes zenésítette meg a verseket. Elég jól sikerült, még melegében kikerült Annecyba, a legrangosabb európai animációs fesztiválra. Weöres Sándor a mai napig a legjobb „munkatársam”. Több könyvét is illusztráltam, a Tarka Forgó-t, a Déli felhők-et. 2003-ban pedig a Nemzeti Színházban bemutatott Holdbeli csónakos-t, amelynek a látványtervezője voltam, és az animációs betéteket is én készítettem. Nem csak a gyermekverseit szeretem, hanem az esszéit, gondolattöredékeit is. Mindig ott van az ágyam mellett egy-egy kötete.

– Ugye jól látom azt, nincs különbség aszerint, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek készül egy illusztráció?

– Valószínűleg azért, mert én a gyerekekhez is úgy szólok, ahogyan a felnőttekhez. A gügyögős illusztrációt sosem kedveltem. Sajnos a gyerekkönyvkiadók zöme azt a fajta képi világot szereti, amit látatlanban el lehet adni, ami kiszolgál, egy kommersz közízlést.

– Most hogy ilyen sok kiadó van, ettől könnyebb lett vagy nehezebb? Valamikor volt a Móra, aztán…

– Viszont annyival több önjelölt illusztrátor is van. Én nem érzek sem könnyebbséget, sem nehézséget e tekintetben. Mert vannak írások, amelyek nekem valók, általában azokkal a kiadók meg is szoktak keresni.

– Kell, hogy a munkának legyen színvonala.

– Ha nekem a megbízó előre jelzi a számomra elfogadhatatlan kívánalmait, pl. egy édeskés tündérvilágot rendel tőlem, ilyenkor szívből mondok nemet.

– Voltak a varrottas meseillusztrációid, azokról mesélj.

– Az egy kedves kísérlet volt. Akkor készültek, mikor a gyerekeim kicsik voltak. Az időm nagyon be volt osztva, és a játszótérre levegőztetéshez nem lehetett kivinni a festőpalettát. Így támadt ez az ötletem, úgy képzeld el, mint egy hordozható műtermet, mert vittem magammal a tarka textileket és fonalakat. Az elgondolás nem erőltetett, hiszen a gyerekek szeretik a rongybabákat, a kellemes tapintású textiljátékokat. Talán a puha anyagok melegét vissza lehetne adni a gyerekkönyvekben is – gondoltam. A Móra kiadónak, Márkus István Hómari című könyvéhez készítettem egy próbavarrást. Elfogadták az érveimet is és megvarrhattam a könyvet. Nem csak nekem okozhatott örömet ez a foltvarrásos könyv, mert a mai napig sokan emlékeznek rá. Mostanában hallottam, hogy Szemadám György festőművész barátom lányának is kedvenc mesekönyve volt.

– Vagy magából textilből könyvet.

– Igen, tovább lehet játszani az ötlettel, mert úgy lett volna az igazi, ha mindenféle zsebes könyvet, kispárnának való könyvet és ki tudja még milyet tudtam volna szériában készíteni. De erre akkoriban sem megrendelőm, és talán energiám sem volt.

– Van-e titka a munkádnak?

– Jókedvűen kell dolgozni, ám a koncentrált, komoly munkát megúszni nem lehet. Ha valakinek nagyon könnyen megy minden, ott szerintem valami hibádzik.

– A rutin.

– Így is hívhatjuk, de ilyenkor valami hiányzik, talán a szív. Jobb esetben az esze is ott van, rosszabb esetben csak a keze. Az én kezem az elég suta, magától nem tud szép vonalakat, kalligráfiákat húzni. Belső impulzus kell, ahogy Te is mondtad egyszer, kegyelmi pillanat, mikor úgy érzed, hogy ha most nem csinálod meg, akkor a lehetőség elrepül. Úgyhogy emiatt én kicsit szorongva dolgozom, mert sosem tudom, hogy ha leülök aznap délután a rajzasztalhoz, az nekem eredményes lesz-e vagy csak időtöltés.

- De kellenek hozzá olyan napok, amikor egyszer csak minden sikerül. Amikor az ember saját maga is csodálkozik, és azt gondolja, hogy ez nem is lehetett volna másképp.

– Ez biztosan így van, és ehhez kell az a pár nap kínlódás, amit nem lehet megúszni. Mondtam neked, hogy akinek már nagyon-nagyon könnyen megy a munka, az vagy túl van ezen a kínlódáson, vagy sose kínlódott. Persze ezek munkametodikák nyilván alkat- és személyiségfüggőek.

– Most éppen mivel foglalkozol, milyen terveid vannak?

– Tavaly három könyvet is csináltam. Ez sok, vagy kevés nem tudom, de az egyik számomra nagyon nagy munka volt. A Kálvin Kiadónak készítettem illusztrációkat gyerekeknek Bibliai történetek-hez. Több mint félévet dolgoztam vele, amit aztán a nyomdának sikerült hazavágni. Szívópapírra nyomták, és ettől kifakultak a tüzes színek. Ilyenkor a grafikusnak vérzik a szíve. Ami a jövőt illeti, a szolnoki képzőművész filmszemlén kaptam egy Kodak-díjat a legutolsó animációs filmemre. A díjjal járó pénzjutalmat csak egy újabb filmbe lehet invesztálni, így beadtam a Mozgókép Alapítványhoz ismét egy forgatókönyvet. Ennek a filmnek Álommalom a címe, és ha már eddig is sokat beszéltünk irodalomról, akkor elárulhatom, hogy Kiss Anna versei motiváltak a képes forgatókönyv elkészítésekor. Mostanában jött a hír, hogy nyertem a pályázaton, így legalább egy évig rajzasztalhoz leszek kötve. A fejemben már kezdenek mozgolódni a képek, talán megszülethet egy újabb filmvers.